Folytatjuk sorozatunkat a Down szindrómás kislányt nevelő család életéről. Köszönjük szépen, hogy engedélyt adtak a történetük közlésére.

Történt valami nemrég, ami megállított egy pillanatra, elgondolkodtatott és elszomorított…

Sétáltunk a szegedi Kárász utcán a feleségemmel, meg Rékával. Nézegettük a kirakatokat, és beszélgettünk. Réka is mondta a magáét, miközben fogta a kezemet. Kézen fogva sétáltam a 16 éves tini lányommal, mellettünk meg vihorászva elhaladtak haspólós, miniszoknyás kiscsajok. És a séta alatt annyi érzés tolult fel bennem, hogy nagyon szólni se tudtam és szerettem volna mihamarabb hazamenni, egyedül lenni, hogy ne lássák rajtam, hogy szomorú vagyok…

Hiszen Réka is kamaszodik és ahelyett, hogy a barátnőkkel pasikat nézegetne, mozizna, plázázna, vagy akármit csinálna, amit a korabeli lányok…. Ehelyett itt sétál velünk és fogom a kezét. Micsoda igazságtalanság! És haspóló meg miniszoknya helyett, farmerban és hosszított felsőben van, hogy a kis pocakját eltakarjuk. És hiába járna miniben, láttatva a formás, gyönyörű lábait (még az anyjának sincs ilyen!), mert ugyan ki nézné meg, ha meg is nézik az nem a formás lábai miatt van…

És nekem/nekünk nem azon kell izgulnunk, hogy bepasizott, és vajon mikor akar majd többet is a fiú, mint egy csók…. Ehelyett azon izgulunk, hogy, hogy, hogy nem is tudom, min kellene izgulnunk… Talán azon, hogy mikor néz ránk undokul, feltűnően valaki, aki nem érti, hogy ez a nagylány még miért nem beszél. Vagy azért, hogy az iskolában el ne vakarja az állán a sebet, mert akkor hetekig, hónapokig nem gyógyul, elcsúfítva ezzel azt a gyönyörű kis pofiját… Micsoda igazságtalanság! És tulajdonképpen akár örülhetnék is, hogy nem kell a pasik miatt izgulnom (legalábbis még), ami ugyebár a lányos apukák vesszőparipája… de nem tudok. Megint előtörtek azok a 16 évvel ezelőtti érzések. A fájdalom, a tehetetlenség, a düh, és az értetlenség. És igenis, hogy szeretnék aggódni a pasik miatt, és vágyom rá, hogy elhessegethessem a lovagokat mellőle. És igenis, hogy szívesen vitáznék vele azon, hogy mit vesz fel, és ne vegyen fel haspólót (mert megfázik a dereka) és ne vegyen fel minit, mert kivan a feneke, micsoda igazságtalanság!

Hazamentünk, én félrevonulva kisírtam magam, aztán megbeszéltem Gabival. Muszáj volt elmondanom mi bajom, mert látta rajtam, hogy valami gáz van, és nem értette. És tulajdonképpen jól is esett kiönteni a lelkem, elmondani, hogy bánt, nagyon bánt, hogy nem élhetem meg majd azokat az érzéseket, amiket egy apának meg kell élnie. És bánt, hogy soha nem lesz önálló. Segíthetek neki önállóbbá válni, de mégsem lesz önálló. És mi lesz, ha mi nem leszünk? Megint gödörbe kerültem.

Aztán másnap már tudtam, hogy ennyi, hogy kisírtam, kibeszéltem magam, és megint mehet minden tovább. Tulajdonképpen 16 évente egy kis kiborulás belefér, nem? Hiszen lehet itt még miniszoknya, jöhet még pasi is…. Végül is nem attól különleges az én gyerekem, hogy down, hanem attól, hogy az ENYÉM!