Matyi azon a napon született, amikor mennem kellett volna Kaposvárra vizsgázni. Nem mertem elindulni. Az általam létrehozott szeretgetett, dédelgetett anyukás Facebook csoportban lebeszéltek róla és mindannyian nagyon szurkoltak nekem. Igazuk volt, aznap Matykó világra jött. Nagy volt az öröm, mindannyian nagyon izgultunk. Következő napon Matyit be kellett vinni valamilyen vizsgálatra és akkor hívott a doktornő, hogy beszélni szeretne velem. Kérdezte, hogy volt-e genetikai vizsgálat, mert ő szeretne egy vérvételt. Mondtam, hogy természetesen együttműködünk mindenben, nekünk nem probléma, ha Matyi Down-szindrómás. Nagyon-nagy szeretettel fogadtak minket, feledhetetlen élmény volt az az egy hét, míg ott voltunk. Már értem, hogy miért mondják, hogy a Péterfy Kórház újszülött osztálya mennyire jó. Minden segítséget megkaptunk, kicsit talán túl sokat vizsgáltak, de végül mindenki megnyugodott, hogy Matyi teljesen egészséges.
Féltettem őt, ahogy a másik két gyermekemet is féltettem. Az első nap nem sikerült az anyatejes táplálás (ahogy a másik két gyermekemnél sem, ez anatómiai sajátosságunk), ezért infúziót kaptunk. Majd két napon belül sikerült elérni, hogy szépen elkezdtük a szoptatást. Matyi azóta is kap anyatejet, mert inni nem nagyon szeret (de erről majd még mesélek).
Kórházi életünk alatt volt egy nehéz napunk, amikor átértékeltem a helyzetünket. Felmértem a lehetőségeket: lehet, hogy értelmi akadályozott lesz... Akkor még csak elsős gyógypedagógus hallgató voltam, elképzelésem nem volt, hogy milyen lehetőségei vannak egy értelmi akadályozottnak, de úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk, amikor ott tart, akkor fogunk ezen gondolkodni. Egyetlen félelmem volt csak: mi lesz, ha én már nem leszek és ő egyedül, szánalmas körülmények között hal meg. Barátnőm megnyugtatott, tartotta bennem a lelket, hogy ne aggódjak, ma már sokkal jobb lehetőségei vannak egy Down-szindrómás gyermeknek és felnőttnek, mint régen. Igen, már én is látom, de azért féltem. Féltem, hogy az én kincsem, az én szeretett fiam teher lesz a társadalomnak, nem ajándék. Féltem, hogy nem látják benne a lehetőséget, amit én látok.
Felhívtam a Down-dadát, csodálatos beszélgetés volt, nagyon nagy élmény. Megnyugtatott a jelenléte, mindenre válaszolt, segített, kedves volt. Nem tévedtem, őt mindig mindennel meg tudtam keresni, segítőkész, szolgálatkész volt, épp olyan, amilyennek egy Down-dadát elképzelhet az ember. A Down-dadák olyanok, mint a védőnők. Ha bármilyen kérdésünk van Down- szindrómás gyermekünk nevelésével kapcsolatban, ők mindig tudják a választ.
Szép lassan megnyugodtam, megértettem, hogy ahogy az égiek minket segítettek, őt is fogják. Csak tenni kell a dolgunkat és majd jön minden lehetőség a maga idejében, Matyi - ahogy a barátnőm szokta mondani - jó helyre tette a popóját, tudta ő, hogy jó dolga lesz nálunk. Remélem, hogy ez így is van... Mi nagyon igyekszünk.