HTML

Támogasd munkákat!

Add adód 1%-át a KézenFogva Alapítványnak! Adószám: 18050495-2-43

További adományt az alábbi számlára utalhatsz: Bankszámla szám: 11991102-02135012

Rólunk

Azoknak segítünk, akik kérni sem tudnak. A fogyatékos emberek ügye a mi ügyünk! A KézenFogva Alapítvány 1993 óta küzd azért, hogy a fogyatékos emberek is egyenlő jogú tagjai legyenek a társadalmunknak.

Kézenfogva Alapítvány a Facebook-on

Történetek fogyatékos emberekkel, emberekről és emberekért

2012.04.24. 06:58 K+F

Milyen a jó segítség?

Címkék: segítség 1 százalék a világ színes szülői aggodalom

Az alábbi bejegyzést Hannától kaptuk a kezenfogva@kezenfogva.hu e-mail címünkre.

A minap sehogy sem tudtam magam rávenni a mukára, így a mindig nyerő böngészésben merültem el. Először azt gondoltam szerzek valamit féláron, aztán egy kicsit másmerre kanyarodtak a gondolataim. Belebotlottam A KézenFogva Alapítvány A világ színes programjába, ahol ismert emberek kampányolnak fogyatékos emberekért. Ezt még önmagában nem találtam olyan rendkívülinek, de elolvastam a gondolataikat a témáról. Megfogott. Sőt, elgondolkoztatott. Mégis, milyen lehet fogyatékossággal élni? Tudom egyáltalán valmihez hasonlítani?

polo.jpg

Emlékszem, kiskamasz koromban menyire dühített, amikor anyukám nem hagyta, hogy önállóan végezzek el egy feladatot, vagy éljek meg egy élethelyzetet. Sokáig kellett például küzdenem azért, hogy délután, a tanítás után egyedül mehessek haza az iskolából, ne ő jöjjön értem. A többieknél ez egyszerűbb volt, ők közel laktak a sulihoz, sima ügy volt a séta, de nekem két közlekedési járatot is használnom kellett. Így utólag persze megértem anyukám aggódását. De ugyanez vonatkozott arra, amikor meg voltak az első szárnypróbálgatásaim a konyhában, vagy amikor önállóan szerettem volna megszervezni és részt venni egy szabadidős programon a barátaimmal - természetesen a szüleim nélkül. Nem mintha utólag nem lennék hálás az aggódásért, és törődésért, de azt hiszem ez egy természetes folyamat. A szülő aktív és aggódik, nehezen engedi el a gyerek kezét, a gyerek pedig mindent megtesz, hogy végre önálló lehessen (egy darabig persze, mert amikorra már kiküzdi és kiérdemli a várva várt önállóságot, jön a visszafejlődés, és vágyakozás, hogy milyen jó is lenne, ha helyettünk csinálnák meg a dolgainkat).

Hogy fel voltam háborodva, pedig akkor még csak gyerek voltam, nem voltam lemaradva semmiről. Na de milyen érzés lehet ez az önállótlanság felnőtt fejjel? Ha ki lennék szolgáltatva másoknak, talán még az emberi méltóságom is csorbulna. Valószínűleg így vannak ezzel a fogyatékos emberek. Hiába vágynak arra, hogy önállóan élhessék az életüket, segítségkérés nélkül, ez nekik nem adatik meg. Gyerekkorban ez még csak bosszantó, de felnőttként egyenesen kétségbeejtő. Gondolom én. Pedig akik valamilyen fogyatékossággal kényszerülnek élni, életük minden napjait úgy élik meg, hogy azon igyekeznek, megoldódjon ez a problémájuk, és elfogadják a saját helyzetüket. Hisznek abban, hogy ez majd egyre jobb lesz. Mármint az életkörülményük.

Hát, nem tudom. Nehéz segítséget kérni. De segítséget nyújtani is nehéz. Melyik a kellemetlenebb? Egyáltalán kellemetlen? Hol a határ? Én tényleg nem tudom, és őszintén, eddig még nem is igazán gondolkoztam el ezen. Így, hogy most először végig gondoltam, talán kicsit közelebb járok az igazsághoz. De arra rájöttem, hogy tartozom annyival - hamár nekem megadatott, hogy egészséges legyek – hogy végiggondoljam az álláspontomat, és ha úgy adódik tegyek valamit, pl. az 1%-ommal. Legalább találtam néhány támpontot.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kezemfogva.blog.hu/api/trackback/id/tr184463168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.