A KézenFogva Alapítvány a totálisan autómániás Winkler Robit faggatta, aki már nemcsak nagykorúaknak ír szeretett négykerekűiről: Márton és Micike kalandjaiból a legkisebbek is megérthetik az autók működését, legújabb történetükön keresztül pedig a tűzoltóságot ismerhetjük meg. A könyvbemutatót követően a fogyatékos emberek helyzetéről beszélgettünk.
Sorozatunkban ismert emberek véleményére vagyunk kíváncsiak: ők vajon mit gondolnak a fogyatékos emberek helyzetéről, lehetőségeikről? Minden vélemény hozzátesz valamit a megoldáshoz, ötletet ad, felhívja a figyelmet egy problémára vagy információval gazdagít.
"Sérültnek születni, azzá válni lehet feladat, áldás, szerencsétlenség, kiváltság, átok. S hogy melyik, az az adott sérültet körülvevő embereken, a családon és a társadalmon múlik." (Böszörményi Gyula)
KF: A KézenFogva Alapítvány 1993 óta dolgozik egy befogadó társadalomért, melyben a fogyatékos emberek képesek méltósággal élni a mindennapjaikat. Mit gondolsz a fenti idézetről és milyen tapasztalataid vannak a fogyatékos emberek boldogulásáról?
W.R.: Nagyszerű gondolatok és bár Böszörményi Gyula nálam jóval autentikusabb a kérdésben, ebben a listában az áldást, meg a kiváltságot én mindenképpen hátrébb, sokkal hátrébb sorolnám. Egyelőre legalábbis, hogy van két kezem, két lábam. Azzal pedig, hogy a meghatározó tényező a sérültet körülvevő emberek volnának, még kevésbé értek egyet. Én legalábbis úgy képzelem, hogy az már csak a finomhangolás. A legfontosabb tényező szerintem olyasmi, amin nem igazán lehet segíteni: maga a sérült személyisége. Valaki vagy egy kiegyensúlyozott illetőnek születik, vagy nem - a depresszió kezelése a pszichiátria klasszikus kudarctörténete. Akaraterőt sem lehet valakibe infúzióval csepegtetni. Valaki vagy akar ezzel együtt élni, és talál olyan dolgokat, amikért továbbra is tud lelkesedni, vagy nem. Szerencsés esetben igen - interjúztam olyannal, aki extrém törpenövéssel született, de teljesen hétköznapi munkát végez, és egy régi VW Passatot alakíttatott át. Vagy egy pár hete írtunk egy motorszerelőről, aki deréktól lefelé megbénult, de kerekesszékben különösebb szünet nélkül folytatta a praxist. Az ilyenhez fontos a család, meg minden, de erre szerintem születni kell, hogy valaki ezt elfogadja, hogy na, mától ezek a játékszabályok és így nyomja.
Egyébként persze: nagyon fontosak a külső tényezők. Amikor ezer közintézmény kórusban bégeti, hogy nincs pénz akadálymentesítésre, az elég szomorú és ilyen sztorikból sajnos ma is túl sok van. És persze valóban sok múlik a családon, de szerintem a személyiség fontosabb. A társadalom, hát az meg csak olyan, amilyen: hogyan bánunk az állatainkkal, a gyerekeinkkel, egymással, saját magunkkal, az autóinkkal, vagy akár a sérült emberekkel - lehet, hogy vérbeli idióta vagyok, de szerintem a legtöbb területen azért észrevehetően javulunk. Mondjuk van is honnan.
