Családterápiás munkánk folyamán nagyon különböző nehézségekkel, élethelyzetekkel, krízisekkel találkozunk és dolgozunk. A fogyatékos gyermeket nevelő- vagy fogyatékos családtaggal együtt élő családok problémái sok esetben hasonlatosak más családokéhoz, ugyanakkor számos esetben érzékelhetőek a sérülés, fogyatékosság általi sajátosságok a terápiás folyamatban is. Az alábbiakban néhány olyan esetet, a terápia során megélt személyes élményt gyűjtöttünk össze, amikor a terapeuták számára is meghatározó, új tapasztalást, felismerést eredményezett a családterápia folyamata vagy éppen a fogyatékos családtaggal együtt élő család terápiája.
A fogyatékos gyermeket nevelő családokkal való munkám során az egyik legnagyobb szakmai élmény, amikor sikerül közösséget teremteni a párok, a családtagok között. Az egyik terápiában egy szülőpár sokat vitatkozott fogyatékos kisgyermekük helyes nevelésén. A kérdés azért volt olyan fontos számukra, mert kisgyermeküknek volt egy nehezen kontrollálható, súlyos egészségügyi problémája. Az anya szemében a férj elbagatellizálta a problémát. Az apa szemében a feleség mindig a legrosszabbra gondolt, és emiatt túlságosan féltette a gyermeket. A terápiában ott következett be fordulópont, amikor ráébredtek, hogy valójában „egy csónakban eveznek”, s ehhez mindketten képességeik legjavát próbálják nyújtani. Ezek az első látásra nagyon különböző megküzdés módok ki is egészíthetik, erősíthetik egymást: az édesanya érzékenységével azonnal ráérez, amikor valóban gond van a gyermekkel. Az édesapa viszont pozitív hozzáállásával bátorítást nyújt, erősíti az egész családot a nehéz időszakokban. - mondja Garai Dóra, családterapeuta
Számomra a legnagyobb terápiás siker az volt, amikor sikerült egy fogyatékos gyermeket nevelő pár esetében kitűzni a terápiás célt. Tapasztalataim szerint a fogyatékos gyermeket nevelő családok nagyon sokat panaszkodnak, és nehéz elvonatkoztatniuk a mindennapi élet nehézségeiből adódó problémáktól. Amikor sikerül Őket rávezetni arra, hogy saját érzéseikkel is foglalkozzanak, az a terapeuta számára is kimondottan jó érzés.- teszi hozzá Boros Dóra, családterapeuta jelölt.
Együtt vállaltuk, egyedül is képes leszek rá?
Egy gyermek felnevelése mindkét szülő részéről sok befektetést igényel; mindannyian jövőképeket alkotunk gyermekünk felnövekedéséről, sorsának alakulásáról. Azonban mi történik akkor, ha a célhoz vezető úton akadályok jelennek meg: a gyermek sérülése, a társ korai elvesztése? A jól bejárt utak helyett járatlan utakra térünk át, és a gyermekkorban felfedezett utak nem vezetnek mindig egyenesen a boldog felnőttkor felé; és a megfelelő ösvény megtalálása sokszor túlmutat erőforrásainkon. A családterápia keretet ad a családok életében megjelenő várt és váratlan változásokhoz való alkalmazkodásban, a családi rendszerben betöltött szerepeink, funkcióink megértéséhez, az új határok és utak felfedezéséhez.- fejti ki Borsos Zsófia, családterapeuta jelölt.
Anya, apa vagy feleség, férj?
Megszületik a gyerek. Akár több is. Akár nehezebb, problémásabb történettel. Kezdjük, tanuljuk az apa és az anyaszerepet. Egyre inkább belejövünk, egyre inkább akörül forog az életünk, hogy apák, anyák vagyunk. És Szülőtársak. Megoldjunk dolgokat, problémákat a gyerek körül. Netalán egymást is elkezdjük apának és anyának szólítani? De gondolunk-e arra, hogy mi elsősorban nem apák és anyák vagyunk egymásnak, hanem társak. A férje, a felesége, vagy társa, partnere. Hogy ez az alap, ezen az alapon jött létre, hogy apák és anyák lehetünk. Ápoljuk-e ezt a kapcsolatot? Adunk-e neki elég teret, időt, figyelmet? Sokszor derül rá fény, hogy nem. És ezen bizony megbillenhet egy kapcsolat, megbillenhet a család egésze is. A gyerekeinknek olyan apákra és anyákra van szükségük, akik társként is tudnak együtt működni. A családterápiás folyamatban mindig figyelünk ennek a kapcsolatnak az erősítésére, stabilizálására. Fontos, a gyermekeink miatt is! - hívja fel a figyelmet Vaskor Gréta, családterapeuta jelölt
Ha nem érti, nem jelenti azt, hogy nem is érzi…
A családokkal folytatott munka során olykor nehézséget okoz, hogy a gyerekek – életkorukból adódóan – nehezen fejezik ki magukat verbálisan, különösen, ha az érzéseiket, érzelmeiket érintő kérdésekről esik szó. Fogyatékos gyermekek és felnőtt személyek esetében is gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel; ezért a terápiás gyakorlatban külön odafigyelést igényel, hogy miként vonjuk be, „szólaltatjuk meg” a fogyatékos személyt. Sokszor a család tagjai számára is különleges élményt jelent, mikor a folyamatban felszínre kerülnek a fogyatékos személy - fogyatékos gyermek érzelmei. Egy alkalommal számomra is nagyon megérintő és a család számára katartikus élményt jelentett, mikor a kilenc éves értelmi sérült, beszédében is erősen akadályozott kislány megfogalmazta, azt szeretné kérni szüleitől, hogy „jobban szeressék Őt”. A gyermek szülei kezdetben nehezen értelmezték, mit érthet a kislány azon, hogy Ők nem szeretnék eléggé. Az elfogadásról, a személyes érzelmek és szükségletek kifejezéséről beszélgetve tudtak Ők is szembesülni azzal, hogy érzelmileg talán nem tudták megfelelően támogatni egymást az elmúlt évek folyamán, és, hogy a gyermek értelmi akadályozottsága nem jelenti azt, hogy érzelmileg ne rezonálna az Ő érzéseikre, felé küldött jelzéseikre. Az édesapa nagyon találóan fejezte ki végül saját, gyermekével kapcsolatos felismeréseit: „Ha nem feltétlenül érti, az nem jelenti azt, hogy nem is érzi…." - meséli Béres Anita, családterapeuta jelölt.
