A KézenFogva Alapítvány e heti vendége Papp Szabi, a Supernem frontembere. A tudományos, fantasztikus pop szakértői éppen új albumukon dolgoznak, aminek megjelenése áprilisban várható.
Sorozatunkban ismert emberek véleményére vagyunk kíváncsiak: ők vajon mit gondolnak a fogyatékos emberek helyzetéről, lehetőségeikről? Minden vélemény hozzátesz valamit a megoldáshoz, ötletet ad, felhívja a figyelmet egy problémára vagy információval gazdagít.
"Sérültnek születni, azzá válni lehet feladat, áldás, szerencsétlenség, kiváltság, átok. S hogy melyik, az az adott sérültet körülvevő embereken, a családon és a társadalmon múlik."
(Böszörményi Gyula)
KF: Szabi, mit gondolsz erről az idézetről?
Papp Szabi: Nagyon fontos téma ez, amit az idézet feszeget. Hihetetlen technikai fejlődésben élünk és egymás vállát veregetve a naprakészségünket fitogtatjuk, miközben olyan dolgok mellett siklunk el, amiknek sokkal fontosabb hangsúlyt kellene kapniuk az életünkben. Többet kellene törődnünk a környezetünkkel és a környzetünkben élőkkel. A saját bőrömön is tapasztalom és maximálisan hiszek abban, hogy ha csak egy kicsivel jobban odafigyelnénk a mellettünk álló emberekre, akár sérült, beteg vagy egészséges, már sokkal jobb lenne ez a világ, amiben élünk.
KF: A KézenFogva Alapítvány 1993 óta dolgozik egy befogadó társadalomért, melyben a fogyatékos emberek képesek méltósággal élni a mindennapjaikat. Neked milyen tapasztalataid vannak a fogyatékos emberek boldogulásáról? Van esetleg személyes érintettséged, családod, barátaid vagy ismerőseid kapcsán?
Papp Szabi: A probléma, ami az utcán is sikít, az a közlekedés, ami egyáltalán nincs még megoldva. Eszter, a párom, aki most kisbabával közlekedik és pakolgatja a babakocsit, egy csomó helyet nem tud segítség nélkül megközelíteni. Itt, ezen a területen lehetne fitogtatni a technikai vívmányokat.
Mostanában költöztem a 8. kerület palotanegyed részébe, ahol működik egy látássérültekkel és vakokkal foglalkozó intézet, így naponta találkozom az utcán vakokkal és gyengénlátókkal. Én is és a többi arrajáró is készségesen segít nekik, ha kell, bár olyan okos ebekkel vannak felszerelve, hogy szerencsére nincsenek csak a járókelőkre utalva. Csodálatos és mellbevágó látni a vakvezető kutyáknak a feltétel nélküli odaadását és intelligenciáját, tanulni lehetne tőlük.
Személyes tapasztalatom a saját a beszédzavarom révén van. Bekerültem egy beszédzavarral foglalkozó egyesületbe és ott olyan komoly problémákkal szembesülök, hogy beszédzavarral küzdő emberek nem mernek lemenni a boltba egy liter tejet vásárolni, mert félnek a reakcióktól amik esetleg érhetik őket, ezért sokan kirekesztik magukat. Intelligencia kérdése, hogy valaki mennyire érzi magát restnek a másikat meghallgatni vagy akár felsegíteni, ha az elesik az utcán. Sokan nem mernek megnyilvánulni, segíteni, nem mernek belekeveredni egy ilyen szituációba, mert cikinek érzik. Nap mint nap bele lehet futni ilyen történetekbe, mint például amikor valaki rosszul lesz a metrón és senki nem megy oda segíteni.
Remélem, hogy minden alkalom, amikor erről a témáról beszélünk, felnyitja legalább néhány ember szemét és ezzel változtatni tudunk ezen a szemléleten.
