Jakupcsek Gabriellával, a közmédia műsorvezetőjével beszélgettünk állandó témánkról. Gabi a Ridikül és a Magyarország, szeretlek! felvételei között mesélt a KézenFogva Alapítványnak arról a harcról, amit közvetlen környezetében lát és amiért újságírókén két évtizede küzd.

Sorozatunkban ismert emberek véleményére vagyunk kíváncsiak: ők vajon mit gondolnak a fogyatékos emberek helyzetéről, lehetőségeikről? Minden vélemény hozzátesz valamit a megoldáshoz, ötletet ad, felhívja a figyelmet egy problémára vagy információval gazdagít.

"Sérültnek születni, azzá válni lehet feladat, áldás, szerencsétlenség, kiváltság, átok. S hogy melyik, az az adott sérültet körülvevő embereken, a családon és a társadalmon múlik." (Böszörményi Gyula)

KF: Gabriella, mi jut eszébe a fenti idézet kapcsán?

J.G.: Én az látom, hogy ma Magyarországon az egész családnak súlyos áldozatokat kell hoznia azért, hogy esélyt kapjon sérült vagy beteg hozzátartozójuk. Sok család kiszakad a társadalomból, ha ilyen probléma jelenik meg az életükben, mint amikor aknamezőre lép a család egy tagja és vele együtt mindenki repül. Nagyon fontos lenne, hogy olyan intézményrendszer épüljön ki, ami valóban segítséget nyújt a tartósan betegeknek, fogyatékkal élőknek, hogy egy egész család ne legyen sérült attól, ha egy tagja sérültté válik, vagy betegséggel küzd.

KF: A KézenFogva Alapítvány 1993 óta dolgozik egy befogadó társadalomért, melyben a fogyatékos emberek képesek méltósággal élni a mindennapjaikat. Önnek milyen tapasztalatai vannak a fogyatékos emberek boldogulásáról? Van esetleg személyes érintettsége, családja, barátai vagy ismerősei kapcsán?

J.G.: Személyes érintettségem barátaim kapcsán van. Elkeseredve látom, hogy epilepsziás gyermeküket nevelve folyamatos falakba ütköznek, minden nap kemény harcokat kell megvívniuk, hogy integrált oktatásban részesülhessen gyermekük.

Keserűen tapasztalom, hogy nem látni fogyatékkal élőket a mindennapokban, mert nincs lehetőségük részt venni a többségi társadalom életében. Nem jó, hogy nem tudom megmutatni a gyermekemnek, hogy a fogyatékos ember mennyiben más és miben pont ugyanolyan mint mi. Az iskolákból, a közösségi terekről még mindig ki vannak szorítva a sérült emberek és még mindig adnak át épületeket rámpa nélkül. Fontos lenne, hogy az iskolákban együtt tanuljanak az egészséges és sérült gyermekek, hogy megismerjék egymást és megtanuljanak együttműködni. Boldogan látnám, ha mozgássérültek is dolgozhatnának és szerves részei lennének a munka világának.

Újságíróként húsz éve küzdök azért, hogy ne teoretikus legyen a szolidaritás. Ne csak kampányszerűen forduljunk a fogyatékkal vagy betegséggel küzdő embertársaink felé, hanem engedjük őket tanulni, dolgozni, hogy ők is bekapcsolódhassanak a mindennapokba!