Folytatjuk sorozatunkat a Down szindrómás kislányt nevelő család életéről. Köszönjük szépen, hogy engedélyt adtak a történetük közlésére.
Kitaláltam, hogy rendezni kéne Réka kusza fogsorát (fogai majdnem két sorban, mint a cápáknak) ezért bejelentkeztünk fogszabályzásra. Rendben be is ült a székbe, mindenki megnézhette a fogát, az orvos, az asszisztens, az adminisztrátor (már tartottam tőle, hogy a portást is behívatja…). Ügyes volt és pillanatok alatt levett mindenkit a lábáról a kedvességével. Azt mondta a doktor bácsi, hogy szépek és épek a fogai. Ez a fogmosási, ill. a fog-nem-mosási szokását és technikáját ismerve, maga a csoda.
Mivel azonban van 3 lyukas foga, azokat fogszabályzás előtt tömni kellene. A Drágám közölte, hogy "MA NEM". Jó, akkor mikor?- kérdezte doktor bácsi. "KEKK, PÉNKEK" -felelte a leányzó és leegyeztette az időt következő héten keddre. A szókincse az utóbbi időben bővült pont ezzel a két nappal. A többit ugyan nem tudja, de mindent meg tud szervezni erre a két napra, keddre és péntekre.
A tömést bódításban terveztük megcsinálni, na az nem jött össze.
Egyszerűen nem hatott rá sem a nyugtató, sem a "kéjgáz"-ként elhíresült Nitrogén-Oxidul sem. Ráadásul olyan hisztit kavart, hogy ilyet még nem láttam. Sírt, csapkodott és simogatta, aki körülötte volt. (illetve csak simogatta volna, ha hagyja az undok doktor néni, aki mellesleg szerintem a „főludas” a hiszti-dologban). Simogatni olyankor szokott, ha azt szeretné, hogy ne haragudjunk rá…. Szegénykém azt gondolta azért kínozzák, mert haragszunk rá, rosszat tett vagy ilyesmi.
A szívem majd megszakadt! Én, a nagypofájú, anyaoroszlán, totál leblokkoltam, pedig tudtam, hogy nem maga a beavatkozás miatt cirkuszol, hanem a doktor néni miatt, akiből az empátia és a segítőkészség hiányzott. Egy szóval sem próbálta nyugtatni a pánikba esett gyerekemet. Csak ült karba tett kézzel, pleximaszkban, kesztyűben és csak pattogósan utasítgatott mindenkit, mint egy katonatiszt. A plexiálarcot is csak akkor vette le, mikor az aneszteziológus szólt neki, hogy amíg nem nyugszik meg Réka, ugyan vegye már le, mert láthatóan fél a gyerek a maszktól.
Eközben az asszisztens, az aneszteziológus a lelkét kitette, hogy vigasztalja a síró gyereket. De hiába. Teljes pánikban volt szegény.
Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy oda a bizalom….. Az a bizalom, ami egyébként teljesen megvan Rékában a fehér köpenyesek iránt, hiszen eddig inkább csak jó élményei voltak, mindenhol kedvesen bántak vele és tényleg nem lehetett okunk panaszra. Eddig!
Ez a „kedves” doktor néni aztán betömte ugyan egy fogát, nagy harcok árán, majd közölte, hogy valószínűleg ez a tömés nem is sikerült, mert nem tudott rendesen dolgozni ezzel a gyerekkel. Legközelebb csak altatásban vállalja.
Én meg tudtam, hogy nem lesz legközelebb!
Megbeszéltük az aneszteziológussal, mivel ő is úgy látta, hogy a doktor néni nem tudott bánni a helyzettel és lelketlen is volt, hogy majd úgy alakítja az időbeosztást, hogy más kezelje Rékust. Azt is mondta, hogy mennyire kínos volt látnia mindezt, mert ő sem szólhatott, hát mégiscsak kolléga és máskor is együtt kell majd dolgoznia vele. De ő is úgy gondolja, hogy Rékát többet nem kezelheti!
Egy hét múlva újra mennünk kellett kezelésre a maradék lyukas fogak miatt. Hú, de aggódtam, az előző kezelőorvosnál tapasztaltak miatt.
És erre mi történt? Semmi! Semmi hiszti, semmi sírás.
Egy aranyos, fiatal doktor bácsink volt, aki fiatal kora dacára hihetetlen türelemmel rendelkezett. Aki inkább nekifogott a fúrásnak, tisztításnak, tömésnek hússzor, de mindent Réka kívánsága és tempója szerint tett. A Kisasszony kicsit, szerintem, vissza is élt a helyzettel, mert elég szépen pattogtatott mindenkit, akár orvos, akár asszisztens volt az illető. Ide álljon, oda nyúljon, lépjen hátrébb, pihenjünk. És minden kívánsága szerint zajlott. Ráadásul mindezt altató vagy nyugtató gáz és érzéstelenítés nélkül! Egy hős volt a lány!
Pánikot csak egyszer láttam az arcán, amikor még kint a folyosón, várakozás közben belefutottunk az előző kezelő "orvosába" (szerintem még orvosnak nevezni is túlzás), de miután mondtam neki, hogy nem nyúl hozzá, a közelébe sem engedem, megnyugodott és türelmesen várt tovább.
