Évekig vártuk, hogy elérkezzen hozzánk harmadik gyermekünk. Majd amikor úgy tűnt, hogy végre sikerül, nagyon féltem. Mivel védőnő hallgató voltam, tudtam, hogy a negyvenes években megfogant babák nagyobb arányban lehetnek Down-syndromásak. Imádkoztam a magzathoz, hogy ha "beteg" – már tudom, hogy milyen butaság volt, hiszen egy Down-syndromás gyermek nem beteg – ne jöjjön közénk. Elvetéltem, a baba meghallgatta kérésem. Majd amikor elmentem orvoshoz, azt mondta az orvosom: "Anyuka, ha magának beteg gyereket kell nevelnie, nehogy azt gondolja, hogy megússza. Van magának kettő."
Ma már látom, hogy ez butaság volt. Mivel nem bírtam a védőnő képzőt két gyerek mellett, gyógypedagógusnak felvételiztem februárban (majd ott elfogadják a sok anatómiát, élettant és társait címszóval) és májusban megfogant Matykó. Nagyon boldog voltam. Persze elmentem integrált tesztet készíteni, majd amikor azt mondták, hogy anyuka, 50% kockázata a Down-syndromának, akkor azt válaszoltam, hogy nem baj. Szerintem nem az, de ha az, akkor Isten áldja. Ő a mi vérünk és kérjük úgy, ahogy van. Egy év alatt annyit változott bennem ez a kérdés, hogy már én nem értettem, hogy mi a gondjuk ezzel? Hiszen egy Down-syndromás gyermek is olyan, mint a többi. Az ultrahangon az egyetlen eltérés a törzs és hosszú csöves csontok aránya volt, de ez az érték előző gyermekünknél is ugyanúgy eltért, ezért nem foglalkoztunk vele. Egyébként sem tudjuk, hogy milyen lesz addig, amíg nem látjuk, jósolni senki nem tud. Szívfejlődési rendellenessége nincs, semmi betegsége nincs, teljesen egészséges. A többit majd megtudjuk, ha megszületik.
Anyukám kérdezte: Kinövi? Mondtam, hogy nem. De régen ő nem látott ilyet. Hát persze - mondom én - mivel a krumpli nem tett különbséget. A mezőkön, falun mindegy volt, hogy hány kromoszómával szedik a gyümölcsöt a fáról vagy a kapa sem kért genetikai véleményt, működött anélkül is. Csak a mai fene nagy civilizáció tesz ekkora különbséget. De nem baj, majd fejlesszük, hiszen ott leszek, tűz közelben. Ha elakadok, akkor majd valamelyik tanáromat megkérdezem, hogy mit tegyek. Van olyan munka, amit ő is el fog tudni látni, ha felnő, csak figyelni kell rá, hogy miben lesz ügyesebb. Az én szememben a világ egy nagy gépezet, ami akkor működik, ha minden eleme a helyén van. Arra törekszünk, hogy Matykó megtalálja a helyét ebben a gépezetben. Mindegy, hogy melyik elem lesz, hiszen a legkisebb csavarnak is tenni kell a dolgát, hogy minden tökéletesen működjön. Nem kell motornak lenni, elég csak egy csavar is, lényeg, hogy a helyén legyen.
Várandósságom nem volt teljesen felhőtlen, terhességi cukorbetegségem miatt nagyon szigorú diétát folytattam, mivel 25 gr szénhidráttól már megemelkedett a vércukorszintem. A diabetológusom nagyon kedves ember, segített és értékelte a küzdelmem. Férjem cukorbeteg, ő adta a tanácsokat. Ránézett valamire és azonnal felbecsülte, hogy hány gr szénhidrát. Várandósságom alatt 8 kilót fogytam, ennek ellenére Matyi nem volt nagyon pici, 2970 grammal született a 37-dik hétben. Szép, formás baba volt. Méltósággal jött a világra, az orvosok és mindenki körülöttünk örömmel köszöntötte őt: Gratulálunk Anyuka, nagyon szép kisfiú. Majd másnap behívtak a csecsemősök, ahol az orvos kérdezte, hogy volt genetikai vizsgálat? Mondtam, hogy nem. Arra gondol, hogy Down-syndromás? Nincs ezzel semmi gond!" Igen, arra gondolok. - válaszolta meglepődve - Ezt a pozitív hozzáállást! Tanítani kellene.
Matyi egy éves, nagymozgásban le van maradva, de más területen szépen teszi a dolgát. Heti öt fejlesztésünk van, minden fejlesztést szépen, hősiesen végez, a babaúszást kimondottan imádja. Játszik egyedül és a testvéreivel (ők összevesznek rajta, hogy ki játsszon Matykóval), próbálgatja a négykézlábat, kíváncsiskodik, szekrények fiókját kihúzza, a mosott ruhát elszedi, miközben teregetek, imádja a "Húzzál engemet, én is húzlak..." mondókát, nagy lendülettel kapaszkodik a kezembe és lendületesen mozog előre-hátra. Nagyon boldog baba, nagyon szeretnivaló, mindenhol örömmel fogadják. A főiskolán a tanárok egy része külön kérte, hogy ne vigyem ki az előadásról, majd ő túlkiabálja. Persze már nem sokat van velünk a főiskolán, mert egyre többet dumál és nehéz túlkiabálni, de időnként, ha nem megy másképp, akkor jön velem. Szimbiózisban élünk, így nehéz hosszú időt kibírnom nélküle. Nekünk Matyi nem kár, nem nehézség, nem teher, hanem ajándék. Hálás vagyok az orvosomnak, a kolléganőjének és a Péterfy Kórház csecsemő osztályának, hogy szeretettel fogadták és segítettek életünk első napjaiban. Matyi boldog baba, beragyogja az életünket.
Vele együtt teljes a család. :) Szép napot kívánok mindenkinek! :)
