Anikót a foglalkoztatási programunkon keresztül ismertük meg. Egyik beszélgetésünk kapcsán született az alábbi bejegyzés.
Egyre több 1 százalékos adománykérő plakáttal, reklámmal, bannerrel találkozom. Mindegyik jó ügy, mindegyik aranyos, megható, fontos, érdekes. Nagyon nehéz a választás. Melyik ujjam harapjam meg? Szeretem az állatokat, sokszor őszintébbek, mint az emberek. Legyen egy állatvédő alapítvány? A kisgyerekek még nem tehetnek semmiről, borzasztó, ha szegénységben kell felnőniük… Legyen egy családsegítő alapítvány? A betegségek minden korban borzalmasak, főleg, ha gyerekekről van szó. Segítsek nekik? A fogyatékosság nem gyógyítható, a családokat sokszor szegénységbe sodorja. Legyenek ők az én választottjaim?
A Kézenfogva Alapítvánnyal egy érzékenyítő tréning keretében találkoztam. Korábban soha nem ismertem egy fogyatékos embert sem. Azt gondoltam, hogy majd nagyon furcsa és tőlem távoli dolog lesz, semmi közöm ehhez az egészhez. Ehhez képest nagyon meglepődtem és meghatódtam. Nem, nem a fogyatékos emberektől hatódtam meg és nem is a sajnálattól. Magamtól. Az egész a saját korlátimról szólt. A saját tévhiteim kötöttek gúzsba, a saját félelmeim vetítettem ki másokra. Döbbenetes volt ezt megérteni. Az ő szemükben egy teljesen másik énem látszódott. A kérdéseik, a hozzáállásuk egy másik embert adtak vissza, a saját magamról kialakított képem változott.
Ezt így biztos nehéz megérteni. Egy példa: Mindig azt gondoltam magamról, hogy kicsit zárkózott, mások számára talán morózusnak tűnő ember vagyok. A fogyatékos emberek minden cselekedete és szava azt tükrözték vissza, hogy kedves lány vagyok, aki már elsőre barátságosnak tűnik. Nagy nyitottsággal és őszinte érdeklődéssel fordultak felém. Segítettek önmagam elfogadásában.
Ők is tudnak segíteni, nem csak mi. Idén rájuk esett a választásom az 1%-os kérdésben. Ez az én köszönetem nekik.
