Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de szerintem a találkozásnál és a személyes kontaktusnál nincs erősebb és maradandóbb élmény és befolyásoló erő. A közvélemény-formálás nehéz feladat, generációknak kell felnőnie, hogy valamilyen hatás érzékelhető legyen. Felnőtt emberek gondolkodását nagyon nehéz megváltoztatni. A gyerekek őszinték és nyitottak.
A fogyatékos emberek felé különösen nehéz megnyitni egy társadalmat. Sokan nem értik, miért fontosak ők nekünk, egészségeseknek. A gyerekek meg azt nem értik, hogy a őket miért bélyegzik a nagyok „másnak”. Ebből az ellentétből sokszor kedves történetek születnek, megosztok veletek párat, mindegyik a Kézenfogva Alapítány rendezvényein történt meg velem.
Egy nagy társasjátékkal játszottunk, enyhén értelmi fogyatékos fiatalok, egészséges gyerekek és mögöttük a lelkes nevelői, szülői csapat. Az értelmi fogyatékos fiataloknak mindig könnyebb kérdéseket tettem fel. Az egészséges játékosok egyáltalán nem kifogásolták ezt, sőt igazából fel sem tűnt nekik. Az összes játékos a játék öröméért játszott, nem a nyereményért, nem a győzelemért. Ellenben a szülők egy idő után zúgolódni kezdtek, hogy az ő kis szemük fényétől miért azt kérdezem, hogy ki írta a Himnuszt, a többiektől meg azt, hogy milyen színű Shrek. Sajnáltam az acsarkodó felnőtteket, de nem szóltam semmit. Egy kisfiú azonban igen: Anya, nem mindegy neked? Én játszom velük nem te! Eszébe sem jutott, hogy a játékos társai fogyatékosságát figyelje, ők mind élvezték a pillanatot és a végén egyformán kaptak egy kis ajándékot. A játék elmosta az ellentéteket.
Amikor fogyatékos emberek sokszor páratlan művészi tehetségére derül fény a legtöbb egészséges ember csak nagy szemekkel néz. Nem úgy a gyerekek! Ők nem azt kérdezik hitetlen szemekkel, hogy ezt te csináltad? Ők azonnal meg akarják tanulni! Nem látnak kacska kezeket, nem hallanak akadozó beszédet, nem számít semmi. Ez a hozzáállás pedig szárnyakat ad azoknak, akik semmi másra nem vágynak, csak egy kis elismerésre.
