„Több egyéniség, egy emberiség. Nem egyenlő pályák, egyenlő emberek.” – Egy gondolat a sokból, amelyek azt bizonyítják, hogy az embereket érdekli az egyenlőség kérdése, érdekli az elfogadás problémája.
Többször gondolkoztam már ezen a kérdésen: tényleg ennyire nehéz elfogadni a másságot, a fogyatékosságot? Miért van ez? Miért találják az egészséges emberek ennyire megerőltetőnek, hogy nyitott szemmel és érdeklődéssel forduljanak mások felé?
Sokféle választ kaptam erre a kérdésre. Valaki azt mondta, hogy addig, amíg az emberek nehéz gazdasági helyzetben és sokszor létbizonytalanságban élnek, nem tudnak másokkal foglalkozni csak magukkal. Kaptam olyan választ is, hogy őt nem érdekli más „nyomora”, szeretne inkább kellemesebb dolgokkal foglalkozni. Az egyik beszélgetőpartnerem arra hívta fel a figyelmemet, hogy külföldön már kicsi koruktól fogva természetesnek veszik, hogy vannak gyerekek, akik nem hallanak, látnak úgy, mint ők vagy lassabban tanulnak meg dolgokat. Más országokban – főleg az észak-európai népeknél – a nevelés része a másság elfogadása. Amíg ez nem lesz így nálunk is, addig ne várjak változást.
A fenti válaszok egytől egyik megdöbbentőek, ugyanakkor van létjogosultságuk is. Mert igen, az emberek elbíbelődnek a saját problémájukkal, nem akarnak rossz dolgokról hallani és már felnőttek egy bizonyos hozzáállással, miért változtatnának rajta… Ezt is el tudom fogadni – de megérteni nem!
Akik ilyen válaszokat adnak, azok nagyon fontos dolgokról maradnak le:
A segítség öröméről, arról az érzésről, amikor valakinek adtunk valamit magunkból és aztán elégedettek vagyunk.
A megismerés élményéről, azokról a percekről, amikor hosszú évek előítéletei dőlnek romba és már nem kötnek gúzsba többé.
Önmaguk megismeréséről. A fogyatékos emberekkel való találkozás egy tükör és próba, próba türelemből, empátiából, megértésből, nyitottságból. Egy olyan próba, ahol ritkán lehet rosszul teljesíteni – miattuk.
Köszönöm a KézenFogva Alapítványnak, hogy én nem maradtam le az élményről.
ANNA
