Az elkövetkezendő hetekben egy Down szindrómás kislányt nevelő család életébe pillantunk be. Köszönjük szépen, hogy engedélyt adtak a történetük közlésére.
Kontrollra kellett visszamennünk a szegedi Gyermekkórházba, ahol egyébként azt a tényt is közölték, hogy nem elég, hogy Down, még szívfejlődési rendellenessége is van („nesze sánta, itt egy púp!” alapon). Az orvos, akihez jártunk meglehetősen nyers modorú ember volt, de ma már azt mondom, a legjobb ember volt a korai időkben, akit ismertem! Dr. Tekulics Péternek hívták.
Ő volt az, aki azt mondta: „Na most már elég a sírás-rívásból! Tessék összeszedni magukat! Ennek a gyereknek csak maguk vannak! Az, hogy mi lesz vele, belőle csak magukon múlik! Nem kell kétségbeesni! Fogyatékos? Na és? Nem vagyunk egyformák. Ki ilyen, ki olyan! Ne nézzenek nagyon előre, mindig a mában éljenek. Könnyebb lesz, higgyék el!”
Ennek az áldott embernek igaza lett. Elindultunk tehát az utunkon. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy könnyű volt, de az idő sok mindent megszépít! Ma már ritkán jut eszembe, hogy mennyit sírtam kórházi ágyak felett görnyedve, a fejlesztő tornát asszisztálva, mikor a gyerek is sírt, más hasonló korú ép gyermeket látva. Inkább az jut eszembe, hogy mennyire felnőttem, mennyit változtam, mennyit változott a férjem, és mennyit változott a környezetünk. Mert egy sérült gyermek komoly szűrő. Csak az igaz, és egészséges barátságok maradnak meg, ami látszat, ami felszínes az köddé válik. Nem baj, sőt jó! Csak az marad az életünkben, ami igazán fontos, és mára azt mondhatom, örülök, hogy így alakult. Annak persze nem örülök, hogy Réka Down, de a ténynek, hogy miatta változott az életünk, annak igen!
