HTML

Támogasd munkákat!

Add adód 1%-át a KézenFogva Alapítványnak! Adószám: 18050495-2-43

További adományt az alábbi számlára utalhatsz: Bankszámla szám: 11991102-02135012

Rólunk

Azoknak segítünk, akik kérni sem tudnak. A fogyatékos emberek ügye a mi ügyünk! A KézenFogva Alapítvány 1993 óta küzd azért, hogy a fogyatékos emberek is egyenlő jogú tagjai legyenek a társadalmunknak.

Kézenfogva Alapítvány a Facebook-on

Történetek fogyatékos emberekkel, emberekről és emberekért

2012.11.21. 11:03 KezenFogva

20 év - egy Downos gyermekkel

Címkék: gyerek mindennapok életképek down elfogadás fogyatékos fogyatékosság down szindróma fogyatékos ember downkór

Folytatjuk sorozatunkat a Down szindrómás kislányt nevelő család életéről. Köszönjük szépen, hogy engedélyt adtak a történetük közlésére.

„Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban..."
Legalábbis most, ma este így érzem, ennyire messzinek és régnek tűnik, így emlékszem arra a 20 évvel ezelőtti napra, délutánra.
Életem legboldogabb napjára… Amikor még minden rózsaszín és mesébe illő volt. Amikor a falu "tökéletes" párjának (szépek, fiatalok, boldogok, talán még össze is illenek, annak dacára, hogy sokan szurkoltak a kapcsolat ellen…) megszületett első gyermeke. És természetesen lányka született, ahogy várták, ahogy tervezték, ahogy álmodták. Réka.
Akkor még senki és semmi nem szólt a downról. Akkor még minden tökéletes volt. Kaptam/tunk a Sorstól egy teljes napot, hogy felhőtlenül örüljünk, és erre emlékezve, ezzel az emlékkel felvértezve kibírjuk majd a másnapot is! És minden többi napot, ami ezután jött és jön… Aztán beköszöntött a másnap, és életem legmélyebb vermébe, legsötétebb bugyrába taszított a "kíméletes" közlés, hogy szültem egy „kromoszóma-rendellenességet”. Fel sem fogtam. Hiszen gyönyörű volt, illatos, szuszogó kis csomag. Az én kis csomagom…

Majd „kinövi”, gondoltam akkor. Persze nem így lett. Még mindig rendellenesek azok a fránya kromoszómák. :)
De most, itt van nekem egy édes húszéves, aki már annyi, de annyi meglepetéssel szolgált!
Hiszen a sok (ostoba!) orvosi diagnózis dacára él és virul: "Anyuka, örüljünk, ha megéri az egy évet" aztán „Anyuka, örüljünk, ha megéri a három évet” és így tovább. És tessék, él és virul! Hiszen a konduktori, gyógytornászi jóslatok dacára tud járni, sőt futni is -"Anyuka, valószínűleg nem fog tudni járni". És tessék, 16 éve jár és fut!

Hiszen a „kedvesen empatikus” genetikus előrejelzése ellenére abszolút követi a család életét, változásait, önálló, felnőtt hölggyé vált -"Anyuka, lehet, hogy magát sem fogja megismerni, magatehetetlen rongybaba lesz" És tessék, 1991 óta a család teljes jogú tagja!

Sorolhatnám még a sok-sok-sok negatívumot, amivel „bíztattak” bennünket, de nem akarom elrontani a kedvemet. Hiszen a 20 év alatt sokkal több öröm, szépség és csoda ért bennünket, mint amennyi bánat, vagy lehangoló dolog.

Persze erre lehet legyinteni, hogy „ááá, csak magát ámítja!”, rosszabb esetben azt is gondolhatják „ááá, ez hülye, mi az öröm egy fogyiban, mi jó van abban, hogy élete végéig felelős valakiért, aki sosem lesz önálló…”

Nem akarok magyarázkodni, nem akarok (már!) meggyőzni senkit. Én így érzem, gondolom és tudom. Ez van. És az is fontos dolog még, hogy mennyi új (esetenként IGAZI!) ismerőst, és barátot szereztünk Réka által.

Ráadásul ebben az évben férjuram is 45 éves. Ami ugyan nem kerek, mint egy ötvenes, de eléggé kerek ahhoz, hogy együtt ünnepeljen a 20 évessel, nem igaz?! 45 éves, és ebből 26 évet már velem töltött, ha az együtt-járást is beleszámítom. Félelmetes! Többet éltünk már együtt, mint külön… Akkor régen, mikor kimondtuk a boldogító(?) igent, mi sem gondoltuk talán komolyan a holtodiglan-holtomiglan, jóban-rosszban, örömben-bánatban erejét. Én még csak-csak, de Zolikám biztos nem. Ő utólag bevallotta, hogy neki egy buli volt az esküvő, hát akkor miért ne nősüljön?! Templomba is jött, mert a dédi így szerette volna… Csak, ahogy öregszik, és szentimentáliasodik, most mondja már, hogy igen, jól döntött (szegény még mindig elhiszi, hogy ő döntött, hehe) és, hogy mi valószínűleg így vagyunk egy jó csapat. Ő meg én. A harcokkal, a vitákkal, a veszekedésekkel együtt. :)

Én régebben is így gondoltam, és a bajok idején mindig bíztam benne, hogy a szerelem/szeretet ereje átvisz a csatákon, veszekedéseken, és megéri majd, hogy kitartottam. Ma már látom, hogy igazam volt. Megérte. Minden csata-vita-kiszólás-beszólás-veszekedés ellenére/mellett is azt mondom: jól választottam. Remélem Zolikám is így gondolja. :)

csalad_fekvo.jpg

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kezemfogva.blog.hu/api/trackback/id/tr504918032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Punyi Zoltánné 2014.03.18. 05:40:30

Nekem is van egy 21 éves fiù down szindròmás testvérem,de amit én kaptam tőle az évek során az leirhatatlanul csodàs!Nagyon szeretem!Példaértékű az ő kis csodás életük tele szeretettel őszintességel!Csak imádni lehet őket!
süti beállítások módosítása