Folytatjuk sorozatunkat a Down szindrómás kislányt nevelő család életéről. Köszönjük szépen, hogy engedélyt adtak a történetük közlésére.

Mama (Anyukám) az örök kedvenc. Rékának is, meg a tesóknak is. A nyugalom szigete, a szabadság. Réka számára pedig maga a kánaán. Szalonnával, hagymával, keresztrejtvénnyel, Papa-lábmasszázzsal. Ez mindig is így volt. Olyannyira, hogy például egy régi családrajzon lerajzolta egy kupacba Anyát-Apát-Kornélt-Kristófot és egy másik kupacba meg Mamát-Papát-a két kutyájukat és saját magát…. Meg van győződve róla, hogy ő abba a „mamapapakutyák” családba tartozik :).

Én eddig sem voltam népszerű, mikor haza kellett jönnie Mamától (keményen tartja magát a gyerekkori fixa ideája, hogy Ő Mamáékkal egy család és nem velünk...), de most teljesen kiborult.... A hétvégét a Mamánál töltötte, pénteken ment és vasárnapig maradt. Tudta, tisztában volt vele, hogy vasárnap vége az „üdülésnek” a Mamahotelben, mégis beverte a hisztit, miután tudatosult benne, hogy itthon marad, és nem megy Mamával haza vacsora után.

Családi vacsorát szervezett/rendezett a Zuram (bográcsolt), és így történt, hogy jöttek hozzánk délután Anyukámék, és hozták magukkal Rékát. Vacsora után a Nagys’asszony összepakolt, kivonult az utcára és befészkelt Tata kocsijába, az első ülésre indulásra készen. Hiába próbáltuk neki megmagyarázni, hogy nem, nem megy most itthonról meg hétfőn iskola stb. Aztán Mama is beszélt vele, szép szóval, higgadtan. Ez általában hatni szokott. Hát most nem! Rékánál elment a kép és hang. Sírás, kiabálás, káromkodás, mutogatás...vagyis lefutott nála a szokásos düh-repertoár. Még órákkal Mamáék távozása után sem állt velem szóba. Mondom, hogy ellenség lettem. :(

Fürdés után enyhült meg kicsit (miután vacsorára császárszalonnát is kapott) és nagy kegyesen megengedte Apának, hogy nyomkodja a lábát. Így aztán itt aludt el velünk a nappaliban.... Álmában legalább nem haragszik rám. :)