Az enyém az, hogy lássam a fiamat, amint megvalósítja saját álmát, - ami a színpadi zenélés és táncolás volt pici kora óta, - úgy, hogy én csak „hátradőlök” és gyönyörködöm az elért eredménybe. Miért olyan nagy álom ez? Mert Marci, amikor megszületett a fejét sem tudta megfordítani és napi 4*1 órát tornáztattuk hosszú évekig. Sok mindent kellett tanítani Neki – olyat is, amit egy egészséges gyermek elles a környezetétől és „magától” megtanul.

Történt egy napon, hogy a Salsa Picante táncosai felajánlották, hogy értelmi fogyatékos embereket megtanítanak táncolni és lesz egy olyan közös fellépésre is lehetőség, amelyben minden fogyatékos fiatalnak egészséges partnere van. Marci boldogan csatlakozott a táncosokhoz.

 Nagyon gyorsan kiderült, hogy nemcsak a fiataljaink kaptak fantasztikusan sok törődést, odafigyelést, szeretetet, és persze tánctudást, hanem az egészséges táncosok is nagyon sokat kaptak a mi fiataljainktól: szeretetet, elfogadást, önismeretet, stb. Meg kellett ismerniük egymást.

A kezdeti lépések kicsit nehezek voltak. Amikor „..a fiúk jobbra, lányok balra!” instrukció elhangzott, mindenki össze-visszalépegetett. Egymásra néztünk a párommal és ott volt a kérdés a szemünkben, hogy lesz ebből csoport tánc? Rá kellett jönniük az oktatóknak, hogy a mi fiataljainknak másként kell tanítani. De egy pillanatra se csüggedtek. Kezdetben megjelölték színes szalagokkal a fiatalok jobb kezét, és így indult a tanulás.

Kölcsönös bizalom, jó hangulat jellemezte a próbákat, és a későbbi fellépéseket is. Komoly barátságok kötődtek. 

Bebizonyosodott, amit Koós Zsuzsanna, az oktató hirdet a táncról, az mind igaz „A tánc egy olyan eszköz tud lenni mindannyiunk kezében, ami lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk érzelmeinket, szembe nézzünk személyiségünk rejtelmeivel, és hogy érzelmeinken keresztül fejezhessük ki magunkat. Egy kommunikációs eszköz. Egy híd két ember között, egy híd a bensőnk, vagyis önmagunk felé, és egy híd ég és föld között.

Óriási érzés volt látni, hogy Marci, a fiam 4-5 próba után már együtt táncolt a többiekkel. A fiamról van szó, aki korábban még a fejét sem tudta forgatni. Az én fiam, akinek a lábát is műtötték és a gerincét két "rúd" tartja.

Mint anyának a Salsa Klubban egy dolgom volt, csodálattal nézhettem, hogy a fiam, hogy követi a tánclépéseket, hogyan alakul ki a koreográfia, hogyan teljesedik ki személyisége a táncórák alatt. Végre egy közösség tagjaként úgy táncolhatott, hogy nem csak a "hátsóját" rázta egyedül, hanem figyelnie kellett a párjára is és a csapat többi tagjára is!

ÉS ez nem az ÉN döntésem, hanem a FIAMÉ volt! Nem én tartottam ki óráról órára, hanem a FIAM! Nem én akartam, hanem Ő! Eldöntötte, hogy meg akar tanulni salsázni és sikerrel járt!

Lenyűgöző volt a tanárok munkája, és lenyűgöző volt a csapat is! A táncosok gond nélkül elfogadták a fiamat és a többi fiatalt is. És hétről hétre, lépésről lépésre tanították Öket. A színpadon, amikor felöltöztek, nem azt láttam, ki a profi táncos és ki nem, hanem azt, hogy egy csapat együtt dolgozva ad elő valami gyönyörűt!

Én is kedvet kaptam ehhez a tánchoz és el kezdtem tanulni. „A táncban, különösen egy közösségben megélve lehetőség terem számunkra, hogy szívünk nyiladozzon, és megtanuljunk szívből szeretni, örülni és elfogadni másokat.”