A haláleset minden családban borzasztó, nehezen feldolgozható. Nincs ez másként a fogyatékos gyermeket nevelő családban sem. Vagy egy kicsit mégis?
Marci fiam megélte édesanyám elvesztését, édesapám betegségét pedig végigkísérte. Elvesztette már a legjobb barátnőjét is. Nehéz órák és napok voltak mindannyiunk számára.
A héten apai nagyapjától kellett végső búcsút vennie. Marci ott állt a papa ágyánál, amikor ő egy pillanatra kinyitotta a szemét. Megismerte Marcit. Szája mosolyra húzódott, de már nem tudott mondani semmit. Most köszönt el tőled! – mondtam, majd megsimogatva Marcit, bíztattam, búcsúzzon el ő is. Megrendülve állt a nagyapja ágya mellett. Néha megfogta a kezét, végigsimogatta az arcát. Egyszerre csak hátra lépett és csak ennyit mondott: „Köszönök mindent papa.” Könnyeit nyelve csendben tovább állt és figyelte.
Sokan nem tudják mit is kell mondani egy haldoklónak, hogyan viselkedjenek. Marcinak volt bátorsága elbúcsúzni haldokló nagyapjától, ezzel egy hidat kapva ajándékba: hidat az élet és halál között.
