„Képzeld, odamentem tegnap a metróban egy fehérbotos lányhoz, és megkérdeztem, segíthetek-e!”
Ez a mondat egy hatalmas lépés volt egy olyan embernek, aki tudatosan kikerülte a vakokat, mielőtt találkozott volna velem.
Történt, hogy egy tréningen vettem részt, mint látássérült személy. Egy gyakorlat során összekerültem egy hölggyel. Szorongva mesélte, hogy Ő szándékosan kikerüli a vakokat.
Sokat beszélgettünk, és fény derült az okokra. Nem tudta hogyan segítsen. Mit kérdezzen, mit csináljon, nem akart rosszat szólni, tenni. Inkább hagyta, mondván majd más biztosan segít helyette.
Sokat meséltem neki a napjaimról, a háztartásvezetési trükkjeimről, a főzési/sütési tudományomról és az ezekkel kapcsolatos történeteimet is elmeséltem neki. Pár nap elteltével ez a segíteni akaró hölgy maga mesélte el nekem, hogy tudatosan és szándékosan közelített egy vak felé, megkérdezte tőle segíthet-e valamiben, és pozitív visszajelzést kapott. Számára ez volt az első lépés. A legfontosabb. Oda mert menni hozzá, kérdezni mert. Ehhez a lépéshez kell a legnagyobb bátorság. És megtette. És boldog volt ettől. Már nem félt attól, hogy nem tudja, hogyan lehet segíteni.
Néha csak egy kis beszélgetés kell ahhoz, hogy megnyíljanak felénk az emberek. Olyan példával is találkoztam, amikor nagyon elutasító volt a látássérült személy, és durván visszautasította a segítő szándékkal feléje forduló embert. Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy amikor tényleg bajban vagyunk, nem segít nekünk látássérülteknek senki, és más vak emberhez sem megy oda egy rossz tapasztalat miatt látó embertársunk. Igen, nekünk is a szebbik arcunkat kellene mutatni, vagy legalább az udvariasat, hogy kicsit neveljük az embereket. Hosszú távon ez kifizetődőbb.
Ezzel csak annyit szerettem volna közölni, hogy azokat, akik segíteni szeretnének, hagyjuk, had segítsenek. Ne rettentsük el őket, mutassuk meg hogyan segíthetnek nekünk. Hiszen honnan tudnák mit és hogyan kell csinálni? Mondjuk el, legyünk nyitottak, de legyünk észnél is, mert a gondolatainkat nem tudják kitalálni.
Hiszen minden ember más és más, ahogy minden látássérült ember is más és más, nincs egyetlen séma, mely alapján egyformán, a megfelelő módon tudunk segíteni. Mindenkinek máshogy jó, máshogy szereti a segítséget. Tudni kell adni és elfogadni is.
Kaméleon
