A színház kora gyerekkorom óta elvarázsol. Soha nem tudom sem megunni, sem mással helyettesíteni. Az olvasás vagy a zenehallgatás is csodálatos élményt képes nyújtani, mégsem ér fel egy színházi este katarzisával.
Sokáig csak éreztem, nem értettem, hogy mi okozza bennem ezt a különbséget, hiszen imádok zenét hallgatni, olvasni nem különben. Egy ideje persze már tudom, hogy a fő ok a közös élmény. A közönség és az alkotó csapat összeadódó ereje és egymást támogató, múlhatatlan tisztelete, szeretete. Két hete azonban még valamit megtanultam. Pontosabban megéreztem, megtapasztaltam.
Színházi előadásra érkeztem, kerekesszékkel, mint mindig. Sokak várakoztak a szép, patinás épület impozáns előcsarnokában. Nehezen boldogultam a tömegben, s bár öltözete alapján a várakozók többsége intelligens ember benyomását keltette, közlekedésem láttán furcsa megjegyzésekre ragattatta magát arról, hogy hol volna a helyem. Összegzésül talán legyen elég annyi, hogy semmiképpen ott köztük.
Az élet már megedzett, rég megfogadtam, hogy hasonló butaságok nem szegik kedvem, nem tagadom persze, hogy boldoggá sem tesznek. Főleg egy ilyen szépnek ígérkező estén. A kezdésig még volt néhány perc, arra azonban nem, hogy a gondolataimba merülhessek, mert egy 20-25 fős csoport jött szemben velem.
Azonnal láttam, hogy összetartoznak, hiszen féltőn vigyáztak egymásra. Az sem volt tagadható, hogy értelmi fogyatékos emberek egy csoportjával találkoztam. Néhány segítő is volt velük, ők irányítottak.
Amikor a csapat közelébe értem, néhányan mosolyogtak, mások félreálltak, hogy kényelmesebben elférjek, egy tiszta arcú fiatal lány pedig váratlanul elém perdült és arcon csókolt. Meg akartam köszönni, de csöngettek, megindult a tömeg és a kis csoport elsodródott mellőlem.
Gondolom, ezek után nem lep meg senkit, ha azt állítom, hogy az említett kis csapat volt a leglelkesebb, ugyanakkor a legfegyelmezettebb is a nézők között. Hosszan tapsoltak, kifelé sem tolakodtak, türelmesen vártak a sorukra, csillogó szemmel indultak kifelé az épületből.
Akkor még nem is sejtettem, de a legszebb pillanat még hátra volt. Az előadás fiatal főszereplője ugyanis egy nagy tál süteménnyel várta a csoport tagjait. Nem vagyok elég jó mesélő ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam azt a boldogságot és szeretetet, amely a színész felé áradt.
Nem bírtam ki, és egy lopott pillanatban megkérdeztem a művészt, vajon honnan tudta, hogy süteményt fog osztogatni aznap este. „Óh, a kezdéskor még nem tudtam.” – felelte.„A szünetre azonban megérett bennem az elhatározás. Tudtam, hogy valamit adnom kell ezeknek a srácoknak. Muszáj valahogy viszonoznom a szeretetüket. Megkértem hát az ügyelőt, szaladjon el a büfébe egy tálca sütiért, majd én fizetem.” Közben mosolyogva nézte új barátait.
En pedig arra gondoltam, hogy itt az igazi varázs.
LINA
