„Szegény az ördög, mert nincs lelke.” – mondta mindig a nagymamám, amikor valaki sajnálkozott rajta.
Én sem tudok igazabbul felelni az úton útfélen elhangzó mondatra. Megszoktam már a döbbent reakciókat is. Pár napja azonban engem képesztett el egy alkalmi beszélgetőpartnerem.
Nem voltam túl jó hangulatban akkor éppen, amikor megszólított az elegáns tartású, hószínhajú idős hölgy. Mindketten vizsgálatra vártunk a szakrendelő folyosóján.
„A kerekesszéke nem tűnik új darabnak.” – szólalt meg. „Maholnap tíz éves.” – válaszoltam. „És hogy boldogul vele? Nehéz lehet ezzel közlekedni, bár látom, jól megoldja.” – mondta elismerően a kérdező.
Már felelni készültem, amikor a kerekesszék megindult alattam. Először megrettentem, majd meglepődtem, mert a kezem nem volt az irányítón, azaz nem én kezeltem. A székem nem száguldott ijesztően, csak lassan, de folyamatosan gurult magától az egyenes folyosón. Folyton az járt az eszemben, mit csinálok, ha valaki elém toppan.
Kár volt erre gondolnom. Ha falra festjük az ördögöt, megjelenik. Egy pillanat alatt elém perdült egy fiatal pár, nekem pedig elállt a lélegzetem. Ijedten rácsaptam a székem gombjára, az pedig hirtelen leállt. Magamban hálát rebegtem, és kezdtem megnyugodni, hiszen végül nem ütöttem el a fiatalembert, ám ekkor éktelen szitoközön zúdult rám.
Annyira meglepett a düh ilyen erős és zabolátlan áradata, főleg egy jól öltözött fiatal nő szájából, hogy az első mondatok nem is jutottak el az agyamig, ami azonban igen, nagy része annak sem tűr nyomdafestéket. A fülem sem szokott ilyesmihez.
Megpróbáltam közbeszólni, hogy bocsánatot kérjek az önhibámon kívül okozott ijedelemért, hogy elmondhassam, kijátszott a technika, de a lányt nem érdekelte a mondandóm.
Ezzel zárta nem mindennapi szófordulatait:”Bunkó béna! Minek él a világon az ilyen! Takarodj a saját fajtádhoz!”
Erre a mellette álló fiú szó nélkül pofon vágta a következő szavak kíséretében: „Nem látod, mit művelsz? Nekiesel ennek a szerencsétlen nyomoréknak? Hát, még járni se tud szegény.”
Már a nyelvemen volt a szokásos válasz, amikor az idős hölgy jó hangosan felkiáltott: „Igaza van fiatalember! A kisasszony eddig valóban szegény volt, ám szerintem erre csak most jött rá. Az imént ugyanis hatalmas tapasztalattal gazdagodott. Megtapasztalhatta, hogy a látszat néha csal. Nem mindenki ember, aki annak látszik.”
LINA
