Sokat beszélünk mostanában arról, hogy felgyorsult a világ, és ez hat a magánéletünkre, a kapcsolatainkra is. Szívesen nosztalgiázunk, sóvárgunk a régi nyugalomra. Panaszkodunk s válságra, az anyagi javak rossz elosztására, a mindenkori politikára. Ritkán érezzük jól magunkat a világban, de gyakran még a saját bőrünkben sem.
Tényleg nem könnyű ma létezni, inkább csak átvészelni, azaz túlélni igyekszünk a mindennapokat, egyiket a másik után. Ennyi a volna boldogság? Biztosan nem. Kétség kívül muszáj sikeresen átlépdelni a jelen hétköznapjainak nehézségein, különben nincs jövő. Mégis őszintén hiszem, hogy ha az ember lelkében rend van, és az életét képes a saját értékrendje szerint élni, abban semmilyen külső erő nem képes katasztrofális változást előidézni. Ha az ember nyitott, befogadó szellemű és lelkű, feltétlenül megtalálják a pozitív élmények, impulzusok.
Egy hete folyton a fejemben jár egy szívmelengető beszélgetés.
Tudni kell rólam, hogy nagy gyümölcsfogyasztó vagyok, s bár a görögdinnye nem a kedvencem, ebben az emberpróbáló, fojtó hőségben felértékelődött a szememben ez a lédús, édes óriásgömb. Hazafelé jövet a hőségtől az ájulás kerülgetett, és a gondolataim is a délelőtti kimerítő, bosszantó vita körül jártak, megláttam egy kis zöldséges bódét. Két ember ült benne. Egyikük egy huszonöt év körüli fiatal, a másik – mint kiderült – az édesapa a zöldséges. A srác mosolyogva, elképzelhetetlenül kacagó hangon megszólított: „Hozzánk jössz? Mit adjak neked? Van pénzed? Tudsz fizetni nekünk?” – záporoztak a kérdései. Olyan gyorsan, hogy hirtelen nem is tudtam, hol kezdjem.
Közben a papa megpróbálta kedvesen elcsitítani a fiút, hogy tudjon velem beszélni. Én azonban nem akartam neki erre időt adni, és lépésről lépésre megválaszolni a kérdéseket.
„Igen, hozzátok jöttem, egy kisebb görögdinnyét szeretnék, és igen, van nálam pénz, tehát tudok fizetni is.”
A kérdező szinte meg sem várta, hogy befejezzem a mondandómat, máris újra rákezdte: „Tudod, én vagyok az eladó. Apának segítek, és nagyon édes a dinnyénk. Majd kiválasztok neked egy szépet. Meg is kóstolhatod. De a pénzt Apának add! Én nem tudok számolni, egy kicsit buta vagyok, de Apa így is szeret.”
Ekkor már mosolyogtam, és csak annyit mondtam: „Elhiszem.”
„Kóstold meg a dinnyét! Szuper! És olyan piros, mint a te arcod.”
„Most már elég legyen, Bence! Hagyd békén a hölgyet, nem kíváncsi a megjegyzéseidre.”- reccsent élesen a fiára az idősebb úr, miközben lemérte a kiválasztott gyümölcsöt, és mondta az árát. A fiatalember ijedten elcsendesedett.
„Óh, igazán figyelemre méltó a fia, még kedvesen is bókol. Köszönöm szépen. Egyébként, kérek szépen még egy fél kiló kajszibarackot is.” Bence szája már fülig húzódott, és csillogó szemmel nézett rám. Már a papája sem tűnt olyan zordnak, mint korábban.
Fizettem, elvettem a dinnyét meg a barackot, elköszöntem, megfordultam, menni készültem. Ekkor azonban Bence fölpattant a padról, elém ugrott, rám nevetett, és a kezembe nyomott két hatalmas barackot.”Ezt én adom neked ajándékba. Szia!”- azzal visszapördült a bódéba.
Őszintén mondom, hercegnőnek éreztem magam,
Az egész napos nyomott hangulatom pedig elfújta a szeretet.
LINA
