Az elkövetkezendő hetekben egy Down szindrómás kislányt nevelő család életébe pillantunk be. Köszönjük szépen, hogy engedélyt adtak a történetük közlésére.
1991 május….Zavartalan terhesség, 21 éves boldog ifjú asszony, szerető 24 éves apukával. Se dohányzás, se kávé, se ital, semmi, ami „veszélyeztetné” az első terhességet. 38. héten hirtelen elfolyó magzatvíz, lassan induló fájások, jönnek, de nem eléggé….11 óra vajúdás, hanyatt fekve, időnként megjelenő segítőkész bábával, és orvossal, akik kézzel segítenek tágítani a nehezen nyíló méhszájat. Háááát, maga a Pokol volt, de felejtettem gyorsan, hiszen annyi várakozás után végre megszületett Ő!
Réka! A lányom! A lányunk! Még kimondani is gyönyörűség: a lányunk!
1991.05.19. délelőtt 11 óra. Kaptunk még az élettől egy egész nap felhőtlen boldogságot! Amikor még minden szép volt, nyugodt, harmonikus és rózsaszín…
Ma még (1991.05.19) senki és semmi nem szól a downról. Ma még minden tökéletes. Ma még teljes a boldogság! Aztán beköszöntött a másnap és életem legmélyebb vermébe, legsötétebb bugyrába taszított a "kíméletes" közlés: a kórház gyermekorvosa megállt a kórterem ajtajában(!) és a másik két, szobában jelenlévő, anyuka füle hallatára beszólt: „Anyuka, a Rékának van egy kis kromoszóma rendellenessége…” És az én első gondolatom az volt: „nem baj, majd kinövi!”
Hát persze, hogy nem nőtte ki…
Bennem/bennünk még aznap feltört valami hihetetlen tenni akarás, valami rettenetes buzgalom, hogy gyerünk, és menjünk végre haza, és ébredjünk már végre fel, menjünk, keressünk orvost, hogy legyen végre valaki, aki azt mondja: „ébresztő, tévedtünk, nincs semmi baj, nincs ezzel a lánykával semmi gond!”
A hetedik napon engedtek bennünket végre haza, akkor is csak azért, mert sírva kértem, ugyanis Réka úgy besárgult, hogy nem akartak engedni. De zokogtam, hogy mennünk kell, mert hétfőn vinni szeretném vérvizsgálatra. Választ akartam, biztosat. Választ a kételyeimre, és végre megmondhassák nekem, hogy tévedtek. Nem Down a gyerekem…. Akkor még nem is sejtettem, hogy erre majdnem 2 hónapot kell várnom.
A hétfői rendelésen közölték velünk, hogy egy hetes gyerektől nem vesznek vért, mert akkor még nem láthatóak egyértelműen a kromoszómái(?!). Majd ha 3 hónapos lesz… Tehát dolgunk végezetlenül mentünk haza. És nyugtatgattuk magunkat, egymást, hogy nincs ezzel a gyerekkel a világon semmi baj. Gyönyörű, nyugodt. Az, hogy kicsit plötyike, kicsit rongybaba, fel sem tűnt, hiszen első gyerekünk volt, az meg, hogy nem akar szopni, sokat alszik, betudtuk a sárgaságnak. Majd otthon tartózkodásunk második napján, újra kórházban kötöttünk ki, mert a sárgaság csak nem akart múlni. Nem szaporítom a szót, 5 hét kórházi bennfekvés következett és ez idő alatt megjártuk a poklok poklát. Nem volt idő azon meditálni, hogy Down-e vagy sem, mert az életéért kellett rettegnünk…
Aztán a sárgaság úgy múlt el, hogy magyarázat nem lett az okára. Orvosaink is értetlenül álltak. A kórházi tartózkodás pozitív hozadéka az volt, hogy levették a vért genetikai vizsgálatra. Mégsem volt gond, hogy nincs még 3 hónapos(?!)
Az eredményt meglehetősen furcsán közölte a Genetikai tanácsadó fura (ura) doktor bácsija: „Anyuka, ez az a szerencsés eset (és akkor itt azt gondoltam a másodperc töredékéig, hogy az jön, hogy tévedtek….), amikor nem örökletes!”
Mi van??? Ki a csudát érdekel ez most? Down a gyerekem? Mi van? Mi lesz velem? (Érdekes, rögtön magamat kezdtem sajnálni, végigfutott az agyamon, hogy mit fognak szólni az ismerőseim, a falu, a rokonok…)
Úristen ebbe belehalok! Jaj, és mi lesz a gyerekkel? Hová vigyem, mit csináljak vele, hogy jobb legyen? Hogy „kinőhesse” a dolgot…. És erre a kérdés özönre a doktor bácsi „megnyugtató” válasza: „Anyuka, maga még olyan fiatal! Gyorsan szülni kell egy másik gyereket, és akkor könnyebb elfelejteni, hogy voltak problémák!” Mi van???? És ezzel a „problémával” most mit kezdjek? Nem akaszthatom a fogasra, és hagyhatom ott, hogy gyorsan szüljek egy másikat! Először az Ő életét kell rendeznem!
És akkor elrohantunk onnan. Haza indultunk. Ám félúton meg kellett állnunk az autóval, hogy végre, először, kizokoghassuk magunkat. Ültünk a kocsiban az út szélén, és sírtunk. Anyukám, a férjem és én. Miközben a „probléma” édesen aludt a habos-babos, kézzel hímzett, gyönyörű pólyájában, és mit sem sejtett arról, hogy megváltoztatta örökre az életünket…