Táboroztatni voltunk. Nyár volt, szuper idő! :) Mi mást csinál egy rendes csapat ilyenkor, mint megfogja a lasztit és kimegy a szabadba. Szóval elkezdtünk labdázni. Ebben azért semmi rendkívüli nincs…
Ezen a napon, mi éppen néhány Down-kóros sráccal rúgtuk a bőrt… Ez után, ahogy az a labdás történetekkel lenni szokott, kisebb „baleset” történt! A labda véletlenül átrepült a drótkerítésen, a szomszéd kertbe. :(
Fejünket vakargatva álltunk a szomszéd kerítése előtt segítő társammal, hogy hogyan tudnánk átmászni rajta, és visszaszerezni a játékszert. Már megterveztem a fejemben, hogy és hol fogom megmászni a kerítést. Miként fogunk a másiknak bakot állni, hogy átjussunk az áhított másik oldalra, ahol a labda pihizett éppen. Aztán gondosan megterveztük, hogyan tudok majd szépen visszamászni már a labdával együtt…
Addig, addig tanakodtunk és tervezgettünk, Mi nagy „stratégák”, míg nem elslattyogott mellettünk az egyik sérült srác. Egyenesen megcélozta a kerítés oldalába vágott kaput. Ahogy azt kell, odament, kinyitotta… és a legtermészetesebb nyugalommal az arcán visszahozta a labdát…
Mi gondozók megsemmisülve álltunk a „nagy” megoldási stratégiánkal. :D
