Pár napja meghökkentő élményben volt részem, azóta sem tudom kiverni a fejemből. Leírom, így talán tovább él. Többet érdemel, mint hogy a feledés homályába merüljön.
Késő délután épp egy áruház pénztáránál álltam (azaz a kerekesszékemben ültem) sorban. Mit tagadjam, untam. Nagyon is. Pillanatokon belül kiderült azonban, hogy nem vagyok egyedül. Egy öt év körüli kisfiú oldalazott felém kitartóan a korláthoz tapadva miközben le sem vette rólam kerekre nyílt, kíváncsi szemét. Nézte a kerekesszékem, legalább is akkor még így hittem.
Ám ekkor a fiúcska cérnavékony hangon megszólalt – „Neked hol van a szárnyad?” „A micsodám?”- kérdeztem, s igyekeztem leplezni csodálkozásomat. „Hát, a szárnyad a repüléshez. Azért ülsz ebben a furcsa gurulószékben, mert innen egyszerűbb fölszállni, nem?”
Folyamatosan zakatolt az agyam, hogy erre most én mit is válaszoljak. „Hogy hívnak?”- kérdeztem, hogy ezzel is időd nyerjek. „Gergő”- felelte. „Máténak is van ám guruló széke. Csak az kisebb.” Mondd, Gergő, ki az a Máté? A barátod? – most már folyamatosan társalogtunk. „Igen, és a bátyám. Figyelj!”- fölemelte két kis kezét, elgondolkozott, majd a balkezén begörbítette egy ujját. „Értem, Máté kilenc éves, és kerekesszékkel mozog.”
„De már nem sokáig” – mondta alkalmi kis beszélgetőtársam csillogó szemmel. „Sokat tornázik, muszáj, hogy mire nagy lesz, már tudjon a lábán járni, nem kell majd neki a guruló szék. .” Az sem baj, ha megmarad, majd ha megnövök, én segítek neki, hogy mindig erős legyen. Repülni is együtt fogunk.
"És az ő szárnyát láttad már? – hitetlenkedtem. „Persze, mindig. Elég hozzá behunynom a szemem. Máté mutatta meg, hogyan csináljam. És mindig megy, ha ő ott van velem.”
Csak nem bírtam tovább – „Mondd, Gergő, mi lesz, ha végül mégsem sikerül majd repülni?” „Már miért ne sikerülne! Máté megígérte. Máté mindent tud. Tudod, ő a bátyám.”
Tartok tőle, hogy észrevette elnyomott mosolyomat, mert fölcsattant – „Te is olyan vagy, mint Anyuka! Nem értesz semmit. Már látom, szárnyad sincs.” – indult is hátrafelé faképnél hagyva engem.
Nem volt időm reagálni, de megláttam egy kosárnyi hűtőmágnest a pénztár mellett. Egy mágnest beemeltem a bevásárlókosaramba, majd fizettem, mert rám került a sor. Végeztem és kigurultam a pénztársorból. Megfordultam, és megláttam Gergőt egy hölggyel valamint egy kerekesszékes kisfiúval.
Megpróbáltam átnyúlni a korláton, hogy kiemeljek még egy mágnest. A pénztároslánynak jó szeme volt, mosolyogva kiemelte a mágnest, beütötte a gépbe, és én már fizettem is. Minden elpakoltam, kivéve a két hűtőmágnest.
Amikor a kis család mellém ért, megfogtam Gergő karját. „Kisbarátom, még el sem köszöntél. Ez a tied, ezt pedig Máténak.” – azzal odanyújtottam a két mágnest a két kisfiúnak. Huncut kis angyalokat ábrázoltak.
Meglepve nézett rám a mamájuk, ám megszólalni már nem volt ideje, mert Gergő felkiáltott – „Mégis angyal vagy! Tudtam én! ” „Nem, szívem, te vagy a kisangyal, meg a bátyád. Hiszen tudod”
LINA
