A KézenFogva Alapítványnál Ugron Zsolnával beszélgettünk. Zsolna a hétvégén részt vett a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol sorra dedikálta regényeit és Hét Évszak című szakácskönyvét, ami idén az Aranykönyv döntőjébe is bekerült.
Számunkra a fogyatékos emberek életminőségének alakulása a társadalom tükörképe. Blogunkban ismert és elismert emberek véleményét kérdezzük: ők hogyan látják a sérültek helyzetét, lehetőségeit a boldogulásra?
KF: Zsolna, mit gondolsz Böszörményi Gyula sorairól?
"Sérültnek születni, azzá válni lehet feladat, áldás, szerencsétlenség, kiváltság, átok. S hogy melyik, az az adott sérültet körülvevő embereken, a családon és a társadalmon múlik." (Böszörményi Gyula)
U.Zs.: Erről egy kamaszkoromban sokat hallott mondat jutott eszembe, hogy "ez van, más nincs, lehet választani" - ez elsőre talán szatirikus, de ha az ember végiggondolja, valóban a legtöbbször rajtunk múlik egy helyzet, esemény, probléma megítélése, és hogy azzal mihez kezdünk. Mindannyian kisebb-nagyobb sérülésekkel élünk együtt, talán a saját sérüléseinkkel kellene először szembenéznünk hogy rájöjjünk, különbözőségünkben mennyire hasonlítunk.
KF: A KézenFogva Alapítvány 1993 óta dolgozik egy befogadó társadalomért, melyben a fogyatékos emberek képesek méltósággal élni a mindennapjaikat. Neked milyen tapasztalataid vannak a fogyatékos emberek boldogulásáról? Van esetleg személyes érintettséged, családod, barátaid vagy ismerőseid kapcsán?
U.Zs.: Ha végiggondolom, mikor és hol találkoztam sérült emberekkel, először egy tábor jut eszembe. Középiskolásként egyszer együtt táboroztam fogyatékkal élő fiatalokkal. Aztán továbbgondolva, rá-rácsodálkozom, hogy hát hiszen ő is, meg ő is. Olyan emberek jutnak eszembe, akikre nem gondoltam soha úgy, mint sérültekre. Hanem mint a lányra az egyetemről akinek a legjobb jegyzetei voltak és elképesztő humora, a zongoristára, akinek életem egyik legszebb koncertélményét köszönhetem, a legfantasztikusabb gyerekorvosra, aki előbb engem, ma már a gyerekeimet gyógyítja.
A nagyobbik lányom egy erdélyi falusi óvodába járt, a társai között volt egy kislány aki nem látott. Az első óvodai napok egyike után Emma lányom azzal jött haza, hogy az a kislány furcsa. Nagy levegőt vettem és gyorsan végiggondoltam, hogy ezt most hogyan tudom egy háromévessel megbeszélni. De előbb még rákérdeztem: miért furcsa az a kislány Emma? "Hát, mert kislány, de fiú neve van: Bercinek hívják." A háromévesek között Bercinek csak a beceneve volt furcsa.
