Még Karácsony táján az interneten kóboroltam, más szóval szörföztem, aztán véletlenül rábukkantam egy cikkre az International Herald Tribune hasábjain. Arról szólt, hogy egy oregoni kisvárosban az utóbbi fél évben látványosan fellendült egy kisvendéglő forgalma.
Mikortól vált igazán népszerűvé a környékbeliek számára a hely? A tulajdonos szerint az új pincérlány az oka. Nagyon kedvelik őt a vendégek. Mindig mosolyog, kedves, szolgálatkész. Még csak rövid ideje dolgozik ott részmunkaidőben, de máris nélkülözhetetlen. Remekül beilleszkedett az összeszokott kis csapatba.
A tulajdonos elmesélte, hogy mennyire megrettent, amikor meglátta az álláskeresők között a szokatlan arcú lányt, és esze ágában sem volt alkalmazni, de Lisa lefegyverző volt. Nem lehetett neki ellenállni, amint szinte azonnal szóba elegyedett a betérőkkel. Már nem is kellett a feleségének olyan nagyon rábeszélnie. Alkalmazta, bár akkor még semmit sem tudott a Down szindrómás emberekről.
Arra hamar rájött, hogy csak bizonyos feladatokat bízhat Lisára, de azokat teljes biztonsággal. Így át kellett szervezni a munkarendet. Gyorsan megszokták, sőt, örültek is a pontosabb munkafelosztásnak, a főnökasszony pedig akaratlanul is mentora lett az új lánynak. Mindannyian szerették; egyre többen nem titkoltan Lisa miatt tértek be. A hely egyre keresettebbé vált, nőtt a bevétele még a válság ellenére is.
A sajtó is felfigyelt rá. Amikor a siker titkáról kérdezik, a vendéglős mindig azt válaszolja, hogy mindenkinek megvan a maga helye a világban. Lisa hozzájuk tartozik.
Nekem pedig az a beszélgetés jutott eszembe, amelyet pár évvel ezelőtt folytattam egy budaörsi vállalkozás vezetőjével. Ő akkor azt mesélte el nekem, hogy milyen szerencsésen választottak, amikor hozzáértő segítséggel maguk közé fogadtak két fogyatékos fiatalt. Rájuk alapozva még új szolgáltatást is be tudtak indítani.
Nem véletlenül zárta ezzel a beszélgetést: "Jó döntés volt, nagyon megérte."
LINA
