Az elkövetkezendő hetekben egy Down szindrómás kislányt nevelő család életébe pillantunk be. Köszönjük szépen, hogy engedélyt adtak a történetük közlésére. A mostani történet Réka érkezését dolgozza fel az édesapa szemszögéből.

Réka lányom szerelmi házasságom első, és nagyon várt gyümölcse volt. Feleségem terhessége alatt végig éreztem, hogy lány lesz. Az én kicsi lányom! A nevét is én választottam. Réka! Gyönyörű! Életem legboldogabb napja volt, mikor megszületett, és felhőtlenül boldog lehettem egy egész napig!

Másnap Gabi, a feleségem mondta, hogy gond van a lányunkkal, „valami kromoszóma rendellenessége” van… Azt se tudtam, miről beszél, nem hogy értettem volna. És akkor még csak úsztam, lebegtem a lila ködben, hiszen gyerekem született. Lányom! Még kimondani is gyönyörűség volt, hogy a „lányom”, az enyém!

Azután meg olyan gyorsan történtek velünk rosszabbnál rosszabb dolgok (nem múlt a sárgaság, kórházba került, nem akart enni, kiderült a szívprobléma, stb.), hogy nem is volt időm a kromoszómáival foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy azt sem tudtam (akkor még), hogy eszik-e vagy isszák azokat a kromoszómákat.

Otthon sem volt téma közöttünk a kromoszómák állása, vagyis, hogy most akkor, hogy is van ez. Éppen elég volt rettegnünk az életéért. Persze tudat alatt, meg magunkban mélyen elzárva már akkor is tudtuk, hogy valami baj van vele, mert különben mitől lenne beteg a szíve, miért nem múlik a sárgasága, miért nem eszik rendesen… De egymással nem beszéltünk erről, nem osztottuk meg félelmeinket. Egészen a genetikai vizsgálat eredményének közlésének napjáig. Ott, akkor, hazafelé áttört a hallgatás gátja, és én életemben először annyira sírtam, hogy félre kellett állnom az autóval. Néztem az alvó, gyönyörű gyerekemet, és zokogtam. Sirattam a gyereket, sirattam magamat (úgy éreztem „megjelöltek”, egy fogyatékos gyerek apja lettem), sirattam az életünket, az álmaimat. A szemem előtt egy szörnyűséges jövőkép lebegett: nyálcsorgató, csúnya, fogyatékos gyerek, aki bambán nézve még engem sem ismer fel… Mindeközben Réka békésen aludt a mózeskosárban és mit sem sejtett arról, hogy azt éreztem/éreztük, hogy itt a világ vége, kicsúszik alólunk a talaj. A talaj nem csúszott ki, csak másik úton kezdtünk el járni. Ahol jelentősége volt minden mozdulatnak, amit megtett, minden falatnak, amit megevett, minden kortynak, amit megivott. És imádtam! Úgy, ahogy volt. Eszembe sem jutott, hogy mi van a kromoszómákkal, sokan vannak, vagy nem elegen.

Réka eleinte elfért az alkaromon, szeretett hason fekve ott ringatózni, ez a hasfájására is jó volt. És imádott a hasamon aludni, és én is imádtam, mert meleg volt, szuszogó, és jó illatú.

Lassan tanult meg ülni, lassan lett szobatiszta, és négy éves volt, mire megtette az első önálló lépéseit. Rengeteget betegeskedett, sokszor hordtuk ilyen-olyan orvosokhoz, meg a dédi ügybuzgalmának hála mindenféle kuruzslókhoz is.  Valahogy, visszatekintve, ez nem okozott gondot, nem problémáztunk rajta, az életünkbe beépült a kicsivel több tortúra. Ugyanakkor ugyanúgy éltük a társasági életünket, mint mások, barátokkal, családdal. És aztán bölcsődés lett, és aztán ovis, és aztán iskolás.  Született még egy gyönyörű gyerekünk is, Kornél, akit imádok, de ez nem az a „szerelmes” érzés, amit a lányom iránt éreztem és érzek első pillanattól fogva.