Hosszú lesz.
Igen, az odafigyelés. Nem kell mindennap segítő hősnek lennie mindenkinek, csak apróságok. Régen volt, naponta jártam el a vakok intézete előtt. Villamos a Thökölin, aztán troli. Hölgy a villamoson. Vak, dolgozni megy. Először megkérdeztem, segíthetek-e, mondta, nem kell, boldogul. Aztán, ha találkoztunk, csak váltottunk pár szót, szép időnk van stílusban. Nekünk, „egészségeseknek” kell megszoknunk, hogy vannak más életvitelü emberek is, és nyugodtan mondhatjuk egy vaknak, hogy visz lát. Ő is itt él, ugyanazzal a szóhasználattal, De észre kell venni, ha tényleg gond van. Leesik a hó, összelepátolják, a vakok elvesztik a tájékozódási pontjaikat, megváltoztak a terepviszonyok, mindenhol valami más van. Akkor kell segíteni, akkor el is fogadják. Más. Megdőltem a gazdikat az intézetbe bekísérő kutyáktól. Nem vakvezetők, az drága, csak kutyák, keverékek akár, akik reggel bementek trolival a gazdival, aztán hazamentek egyedül. Mikor le kellett szállniuk, odaálltak az ajtóhoz, izgatott farkcsóválással, de a jelzőgombot ugye nem érik el. Nem tragédia, ha nincs le/felszálló, legfeljebb hazafut pár megállót, de az is segítség, ha ilyenkor jelez az ember. Délután a belső órájuktól vezérelve el is mentek a gazdiért. Tudtuk, hova megy, akkor is csak jelezni kellett.
Mozgássérültek. Ugyanebben az időben az a cég, ahol dolgoztam, több kerekesszékes programozót is foglalkoztatott. A hátsó teherlifttel feljöttek, az épület akadálymentesített volt. Ha megadta magát a lift, felszólt a portás, lement három srác, és nagy röhögések közepette (ki lép rosszul, hol billen meg az eset) leküzdötték azt a húsz lépcsőt a főbejáratnál. Senki nem mondta ilyenkor, hogy nem ér rá lemenni. A hosszú folyosókon, ha egy irányba mentünk, ott rallyztunk, mert addig se kelljen tekernie, és nem volt kínos. Ezt meg lehet szokni. Akkor már nem abszurd, hogy Benkó klub után a srácok azt mondták, hazavisznek, de így már öten lettünk a trabanra, hárman hátra be, mankókat behúz, ami keresztben áll azt átlépem, és beférek én is, hazavisznek.
Technikai apróság. Az egyik haver mondta, (két bot), hogy ha nem muszáj, ne fogd meg a kezemet, ha lesegítesz, csak tartsd oda a tiédet, kogy kapaszkodni tudjak, Így, ha mégis eltanyázok, elengedlek, és nem rántalak magamra, hogy agyonnyomj. Ez igaz az öregekre is, kivéve, ha nagy szatyorral száll le, mert akkor nem tud ő beléd kapaszkodni, akkor emeld a szatyrot.
Na, ennyi jutott eszembe, ez egy posztra is elég lenne, bocs.

@élhetetlen: Ezért az írásodért, soha senkitől ne kérj bocsánatot! Élvezettel, meghatódva olvastam, ilyen is van?!

@Magdolna Bázingné Mesterfalvi: Kösz, ez kedves volt.